Csak mostanra sikerült rávennem magam, hogy két év után újra elkezdjek blogot írni, természetesen álnéven. Régebben lusta voltam ahhoz, hogy minden nap új bejegyzést írjak a velem történtekről, de mostanra ez megváltozott. Úgy érzem, van mit megosztanom az emberekkel. Ha mást nem, legalább a mindennapi küzdelmeimet az élettel.
Már kiskoromban is érdeklődtem a kreatív feladatok iránt, így viszonylag hamar, 11-12 éves korom körül kezdtem el foglalkozni az írással. Persze akkor még ezek nem voltak többek gyermeteg kis versikéknél és szerepjátékozásnál, de sikerült elindítanom magam a fejlődés útján. Mára már jó pár novellán és regényen túl vagyok, és bármennyire is furcsán hangzik, sokkal szívesebben képzelem bele magam a kedvenc történetembe, mint a valóságba. Egy regényben elmenekülhetek a gondjaim és teendőim elől, boldog lehetek, és hasznosnak érezhetem magam. Sosem voltam könnyű eset - emberileg -, ezért kevés barátot szereztem, bár ők legalább mindig kiállnak mellettem. Nem vagyok nagy társasági lény, a bulikat és az ivászatot nem nekem találták ki. Sokkal szívesebben ülök itthon a szobámban, és hallgatok zenét, filmezek vagy írogatok. A szerelem talán emiatt nem talált rám idáig sem, ami az önbizalmamat finoman szólva is romba döntötte. De ez már egy másik történet... :)
Ami a betegségemet illeti, 8. osztályos koromban kezdtem el érezni, hogy valami nincs rendben. A felvételi miatt a szokásosnál is jobban kellett teljesítenem, ami idegileg eléggé kikészített. Tisztán emlékszem rá, hogy a felvételi napján jött rám az első rosszullét. Ez talán az egyik legmakacsabb betegség, mert nem lehet pontosan meghatározni. Rosszul vagyunk, de nem fáj semmink. Menekülni akarunk, mert ha nem tennénk, meghalnánk. Levegő után kapkodunk, különben megfulladunk. Nagyon gyorsan belelovalom magam abba, hogy itt a vég, nincs mit tenni. A felvételim persze el is rontottam, nem abba a gimibe vettek fel, ahova menni szerettem volna. Ez a démonom a mai napig kísért, nem érzem jól magam az iskolámban. A tünetek pedig csak erősödtek, így jelenleg magántanulóként tengetem itthon a napjaim. Rendkívül nehezen mozdulok ki, mert sehol máshol nem érzem magam biztonságban. Félek attól, hogy a barátaim egy idő után megunják, hogy nem megyek el velük sehová. Az öngyilkosság is felmerült bennem, mint lehetséges opció, de nem sikerült. A szüleimmel való rossz kapcsolat sem segített megoldani ezt a helyzetet, így októberben a kórházban találtam magam, ahol ki akarták vizsgáltatni a betegségem. Nem is tudom, hányszor temettem már el magam, mire kiderült, hogy fizikailag semmi bajom sincs. Elküldtek egy pszichiáterhez, akivel nagyon nem voltunk egy hullámhosszon, így végül elmentem tőle. Jelenleg Budapesten és a lakóhelyemen is járok terápiára, ami mellett gyógyszert szedek. Talán (de csak talán) már kezdek érezni némi javulást, de persze még nem vagyok az igazi. Szeretnék újra sportolni, mert imádtam teniszezni és lovagolni, de sajnos ezekkel is fel kellett hagynom, mert képtelen voltam elmenni edzésekre. Féltem, hogy a depresszióból nem lesz kiút, ez viszont szerencsére megoldódni látszik. A pánikbetegségre, mint olyan, szeretek inkább feladatként hivatkozni, melyet meg kell oldanom. Fő célom az, hogy mire az érettségire kerülne a sor, tökéletesen egészséges és problémamentes legyek. Ez lenne számomra a világ legnagyobb ajándéka. Újra fel akarom építeni a társadalmi életem, és jó lenne, ha egy fiú végre megmutatná, hogy nem én vagyok a Föld legszánalmasabb és leghasznavehetetlenebb lénye. Szeretnék újra mosolyogni és önfeledten nevetni, ahogy régen. Ennek a hosszú útnak a bejárását örökítem meg ebben a blogban, mellyel reményeim szerint segíteni tudok néhány olvasómnak. Már egy általam okozott mosoly is sokat jelentene a számomra :).
I
